94.rész

Legközelebb German mellett ébredtem. Ő fel és le húzogatta az ujjait a karomon, amitől azonnal libabőrös lettem. Halkan felnevetett reakcióm láttán én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mi is történt közöttünk.
- German - szólaltam meg csendesen miközben feljebb csúsztam az ágyban. Exem érdeklődve nézett rám, de úgy éreztem, tudja mit akarok kérdezni. - Ez most mi volt?
- Valami amit mindketten elfelejtünk - válaszolt rövid gondolkodás után. Felhorkanva adtam tudtára, hogy elég nehéz, sőt szinte lehetetlen lesz nem emlékezni az együtt töltött időre.
- Nézd, ha csak szórakoztál csak mondd el. Esküszöm, nem nyírlak ki. - néztem rá könyörögve, de úgy tűnt ő sem tudja hogy mit, miért csináltunk.
- Nem Angie, nem játszottam veled- győzködött.
- Ez csak még jobban bezavar az eddig is bonyolult kapcsolatunkba - válaszoltam miután lassan kifújtam a levegőt.
- Akkor felejtsük el, tegyünk úgy mintha ez meg sem történt volna - ajánlotta fel én pedig megadóan bólintottam.
- Nincs jobb ötletem - egyeztem bele végül, majd felálltam.
- Ha bármire szükséged van - szólt utánam German mire érdeklődve fordultam vissza - Tudod, hogy hol találsz.
- Igen, tudom - bólintottam miközben lehunytam a szemem. - Majd beszélünk. - motyogtam, egy gyors mozdulattam felkaptam a ruháimat, majd alsóneműben átrohantam a szobámba. Miután visszaöltöztem leültem az ágyamra és a gondolataimba mélyedtem. Vancouverben egy idő után fel sem tűnt az az űr, amit German hagyott bennem. Persze, egy évembe telt mire megtanultam kezelni a magányom, míg végre nem éreztem azt hogy a padlón vagyok, míg felálltam a földről és új életet kezdtem pasik nélkül, de mindezektől függetlenül sosem tudtam igazán elfelejteni azt az érzést, amikor valaki várt otthon, amikor mellettem feküdt egy ember aki felébresztett, amikor rosszat álmodtam. Hiányzott German illata, az amikor hátulról átölel, vagy a kis hülyeségei amin összevesztünk. Aztán miután az emlékek és érzelmek veszítettek régi, ragyogó fényükből, az arcomról is kezdett eltűnni a mosoly, míg végül azon kaptam magam, hogy egyedül Maya előtt tudok valami boldogságot sugárzó dolgot magamra erőltetni. Tudtam, hogy kislányom nem nőhet fel úgy, hogy az anyja teljesen összezuhant azért amiért a apja a lehető legfájdalmasabb viszláttal távozott. Azt hiszem mélypontnak azt lehet nevezni, amikor két év után olyan dolgokhoz nyúltam amikhez tényleg nem kellett volna. Lana volt az első akinek feltűnt, hogy kimerült, étvágytalan vagyok, az arcom sápadt és semmihez sincs kedvem. Barátnőm úgy ítélte meg, hogy nem vagyok annyira rászokva a drogra, hogy rehabra kéne mennem ezért vállalta, hogy segít megoldani a problémáimat. Csendben, a sajtó és mások előtt rejtve orvosoltuk a dolgot, Lanának köszönhetően sikerült kellő távolságra távolodnom azoktól a piruláktól, amiket szedtem és rájöttem arra, hogy ha bajom van azt jobb kiengedni, nem pedig bent tartani és hagyni hogy felemésszen. Maya visszakapta az anyukáját, én pedig jobban utáltam Germant, mint azelőtt bármikor. Meggyőződésem szerint minden az ő hibája volt, és bár nagyon mélyen tudtam, hogy én is bőven kivettem a részem a dologból.
  Kezdett világosan kirajzolódni előttem, hogy az összes bajt megelőzhettem volna, ha akkor, aznap este nem engedem, hogy German elmenjen. Minden problémát el kerülhettem volna, ha higgadtan leülünk átbeszélni a dolgokat, nem őrültekként minden baromságot egymáshoz vágni. Mindketten mondtunk olyan dolgokat, amik mélyebb sebet hagytak, mint egy kés, sőt vannak olyan hegek is amelyek soha nem gyógyulnak be, és rossz emlékeztetőként jelzik, hogy ha egyszer nem működött, akkor később miért jönne össze? Mire Vancouverben beismertem, hogy szeretem Germant, késő volt. Priscilla már belépett az életébe, felforgatva mindent. Aztán volt férjem megjelent új otthonomban, nekem pedig el kellett rejtenem mindent amit éreztem.
  Miután lepörgettem az elmúlt 4 évet, rájöttem arra, hogy mekkora idióta vagyok. A boldogság ott állt előttem, de én hagytam elmenni, azért mert valami nagyobba ütköztem, amitől automatikusan meghátráltam. Engedtem, hogy egy hülye veszekedés miatt elveszítsek mindent. Gondolataimból halk kopogás rángatott ki, amit egyszer meg kell köszönnöm az illetőnek, hiszen ki tudja hogy a képzeletem hova vándorolt volna.
- Ki az? - kérdeztem az ajtóm előtt álldogálótól.
- Bejöhetek? - nyitott be German válaszomat meg sem várva.
- Persze, gyere - forgattam a szemem gúnyosan.
- Figyelj - kezdte a betolakodó, a hangja azonban aggódva csengett. - Te nem érzed úgy, hogy valaki figyel?
- Tessék? - hökkentem meg.
- Nem érzed azt, mintha minden lépésedet szemmel tartanák? - kérdezte, én pedig cinikusan felnevettem.
- De, teljesen paranoiás lettem.
- Nem Angie, komolyan. Olyan érzésem van, mintha valaki követne a tekintetével. - magyarázta feltevéseit, mire elkerekedett szemmel álltam fel.
- Hívjam Beckettet azért, mert tévképzeteid lettek? - érdeklődtem, majd hogy bebizonyítsam, teljesen komolyan gondoltam a telefonálást felemeltem a mobilom.
- Kérlek, egy percre gondold végig. Azt mondták, hogy a lakcímet könnyen lenyomozhatják, nem?
- German nem gondolom hogy bárki figyelne minket. Nézd, itt én vagyok az egyetlen akinek félnivalója van. Neked nem eshet bajod, tehát nyugalom. - sóhajtottam unottan, de exem nem hagyta annyiban a dolgot.
- És ha nem akarom hogy veled történjen valami? - csattant fel, majd idegesen lehunyta a szemét.
- Miért? - kérdeztem halkan. - Miért foglalkozol azzal, hogy mi van velem? Mindketten éljünk az életünket, külön és nem vagy az anyám hogy mindentől meg akarj óvni.
- Igen, külön éljük az életünket, de van valaki aki mindig össze fog minket kötni és jobb ha hozzászoksz Angie, mert nem akarom hogy a lányunk anya nélkül nőjjön fel. - válaszolt higgadtan.
- Egyszer végigcsináltad, másodszor is menne - csúszott ki a számon, és azonnal meg is bántam hogy hangosan kimondtam a dolgot. Percekig bámultuk egymást szótlanul, és valószínűleg mindketten érzelmeket próbáltunk keresni a másik tekintetében, de akciónk aligha volt sikeres. Én színésznőként hivatásos érzelemeltüntető vagyok, exem pedig szimplán tudja hogy érje el hogy össze legyek zavarodva. Szempárbajunkat a szobaajtó nyílása szakította félbe, majd betoppant vörös hajkoronájú barátnőm egy óriási vigyorral az arcán.
- Milyen volt a napotok? - érdeklődött pimasz mosollyal, bennem pedig megfagyott a vér.
- Jó. Lent ültem a kanapén és olvastam - dadogtam az első eszembejutó tevékenységet.
- Én meg itt voltam és filmeket néztem - hazudott German is.
- És az ugye nektek is feltűnt hogy elmúlt délután négy óra? - kérdezte Bex míg én felszaladt szemöldökkel néztem rá.
- Persze. - válaszoltam, nem tudva hogy mit akar barátnőm egész pontosan.
- Mayát egyszer hazahoztam még dél körül mert mesét akart nézni - kezdett bele a történetbe vöröske, én pedig rájöttem arra, hogy mire megy ki a dolog.
- És? - nagyot nyeltem és igyekeztem elterelni gondolataimat arról a tényről hogy az ájulás kerülget. Végül mégis sikerült visszanyernem az uralmat a testem felett, majd tettetett érdeklődéssel néztem az előttem magabiztosan mosolygó nőszemélyre.
- Utána mégsem nézett mesét. Úgy gondoltam hogy nem szeretnéd felvilágosítani a lányodat ilyen korban és főleg nem azért akarsz neki hosszas magyarázatot adni a dologról mert hallotta ahogy a szülei - ezen a ponton félbeszakítottam Bex mielőtt bármi részleteset mondhatott volna.
- Oké, értjük - sóhajtottam megadva magam.
- Remélem leesett, hogy mire akarok célozni. Viszont ezután a kis "jelenet" után elmentünk a csajokkal a vidámparkba, úgyhogy ez kipipálva - jelentette be barátnőm, mire egy mosoly kúszott az arcomra.
- Köszönöm Bex a mondhatni diszkréciót - néztem rá ő pedig elhúzta a száját.
- Ha Vilu esetleg megkérdezné hogy lesz-e még egy húga akkor jósdában voltunk és ott mondták neki - sietett az ajtóhoz vöröske, majd búcsútintett.
- Ez kínos volt - szólalt meg kis idő után exem mire felszaladt a szemöldököm.
- Tényleg? Komolyan? Pedig nekem tökre tetszett - forgattam a szemem felháborodva.
- Angie nyugalom, ne vedd támadásnak - fogta meg a karom finoman, de én gyorsan elfordultam, mielőtt bármit belemagyaráztam volna az érintésébe.
- Én nem - kezdtem bele de ő természetesen félbeszakított.
- De. - vágott közbe.
- Annyira, de annyira boldoggá tenne ha egyszer hagynád hogy befejezzem a mondatomat - sziszegtem és nem várva meg German válaszát otthagytam a szobát.
- Mami - rohant hozzám Maya amint leértem. Felemeltem kislányomat miközben elmosolyodtam.
- Milyen volt a vidámpark? - érdeklődtem tőle mire ő bele is fogott meséjébe.
- És képzeld Bex megengedte hogy felüljek a nagyoknak való hullámvasútra - fejezte be kicsikém, én pedig döbbenten néztem vörös barátnőmre.
- Hogy mit csináltál? - kérdeztem tőle dühösen.
- Nyugi Angie, teljesen biztonságos volt. Csak az a férfi- itt elhallgatott,majd gyorsan átgondolva mondatát folytatta - ő járulékos veszteség volt.
- Maya soha többet nem lehetsz vele kettesben - mutattam vöröskére.
- Pedig annyira vicces volt - nevetetett drágám visszagondolva a történtekre. Éppen válaszoltam volna amikor Maguire rongyolt le a lépcsőn hisztérikus kinézettel.
- Ti el tudjátok hinni hogy Victoria lett volna a meglepetés, de visszamondta mert a fia eltörte a lábát - vándoroltatta végig rajtunk a tekintetét.
- Smurfit? - kerekedett el Emilie szeme. - Basszus, ne már.
- Ez de nagy szívas - sóhajtott idegesen Bex.
- Mindenki nevében jobbulást a srácnak - forgattam a szemem, mivel drága kollégáim mégcsak nem is gondoltak a szerencsétlen fiúra akit baleset ért.
- Majd Vancouverben bepótoljuk - nyugtatta a csapatot Lana egy erőtlen mosoly kíséretében.
- Remélem. Ez a mostani nagy buli lett volna - mondta Sean lemondóan. A mellette álló, fekete hajú nőszemély együttérzően átölelte, mire a férfi mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát hisztizni kezdett. - A hülye gyereknek most kellett kitörnie valamilyét - dühöngött Maguire majd a konyhába indult.
- Most hova mész? - szóltam utána.
- Kajába folytom a bánatomat - kiabálta mielőtt végleg eltűnt volna a sötétbarna ajtó mögött.
- Szegényt nagyon megviseli - mondta Lana unottan.
- Képzelem - nevettem fel.
- Mami - nézett rám Maya - Menjünk fel a papihoz- kérlelt egy apró mosollyal.
- Rendben - adtam be a derekam, majd elnézést kérve a többiektől visszamentünk German szobájába.
- Papi - rontott be kislányom gondolkodás és kopogás nélkül.
- Hercegnőm - emelte fel exem. - Milyen volt a napod?
- Nagyon jó. - vigyorgott Maya apja karjába kapaszkodva.
- Képzeld még Vancouverben vetttem neked valamit, amit nem tudtam odaadni - rakta vissza a földre lányunkat.
- Ajándékot kapok? - csillant fel kicsim szeme, mire akaratlanul is felnevettem.
- Csak akkor ha anya nem bánja - nézett rám egy pillanatra volt férjem, én pedig azonnal engedélyeztem a dolgot. - Nézd - szedett elő a szekrényéből German egy óriási dobozt ami be volt csomagolva és a tetején egy rózsaszín masni díszelgett. - Boldog gyereknapot drágám. - lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem miközben igyekeztem nem gondolni arra a tényre, hogy teljesen kiment a fejemből a gyereknap.
- Mami ezt papival együtt vettétek? - szakított ki Maya a saját világomból én pedig lefagyva néztem exemre.
- Igen, hercegnőm anyuval együtt vettük - mentett ki a helyzetből.
- Köszönöm - tátogtam neki ő pedig egy apró mosollyal válaszolt. Eközben kislányunk darabokra tépte a csomagolást, majd sikítozni kezdett az ajándéka láttán. A doboz egy Barbie házat takart, amiben 4 új baba volt, plusz a felszerelése a lakosztálynak, és egy lovaskocsi.
- Mami, papi ez annyira jó. - ölelt meg minket kicsikém. Soha nem voltam annyira hálás Germannak mint abban a pillanatban. - Köszönöm.
- Nincs mit életem - nyomott egy puszit a fejére az apja.
- Drágám, nem baj ha beszélek apával amíg te játszol? - kérdeztem tőle, ő pedig megrázta a fejét jelezve, hogy nyugodtan menjünk.
- Mennyivel tartozom? - húztam elő a pénztárcámat a táskámból, miután átvonultunk az én szobámba.
- A mosolyod elég - nézett a szemembe. Minden igyekezetem ellenére elpirulva hajtottam le a fejem, azért hogy ne legyen olyan feltűnő zavarom. - Mennyibe került a négy baba meg a hintó? - próbálkoztam újra, sikertelenül.
- Angie, ha Maya boldog, te is az vagy és ha mindketten boldogok vagytok az felér a világ összes pénzével. - fogta meg a kezem óvatosan, majd összekulcsolta az ujjainkat.
- De fizetni szeretnék. - erősködtem bár tudtam hogy reménytelen a dolog.
- Ha ragaszkodsz hozzá - sóhajtott, a hirtelen változás engem is meglepett - Este velem alszol.
- Én pénzben akarok fizetni - forgattam a szemem.
- Vagy ez vagy semmi - mosolyodott el én pedig feladtam a harcot.
- Oké. De csak ma este- fújtam ki a levegőt lassan.
- Örülök - hajolt közelebb, majd megpuszilta az arcom. - Megyek Mayához - búcsúzott, és kilépett az ajtón. Én megfagyva álltam, German ajkainak helye szinte égette a bőrömet, miközben csak kettőnkre tudtam gondolni. Azokat a napokat pörgettem le magam előtt, amiken még együtt voltunk Vancouverben a sorsfordító estéig. Igen, összevesztünk szinte minden apróságon, de a szikra soha nem aludt ki, mindig kettőnk között parázslott. Az éjszakák amiken némán ültünk az ágyon, a csendbe temetkezve és mindkettőnk az egymás fejéhez vágott dolgokon agyalt. Majd, vagy ő vagy én bocsánatot kért, és megígértük hogy nem veszünk többet össze. Aztán reggel minden kezdődött előlről. A szópárbajok, amik egész Vancouvert felverték végeláthatatlannak tűntek, és ha German nem megy el aznap, akkor valószínűleg maximum pár hónap múlva beadtuk volna a válópert.
  De ő ismét megjelent, a feje tetejére állítva mindent, és nem törődve azzal hogy mennyi fájdalmat fog okozni amikor újra felveszi velem a kapcsolatot. Amikor aznap megláttam úgy éreztem, hogy olyan sebek szakadnak fel amelyeket begyógyultnak hittem. Azóta minden szabad percemben rá gondolok és arra az időre amit egymás mellett tölthettünk volna, ha nem vagyunk annyira borzalmasan makacs emberek, hogy meg sem hallgatva a másikat, máris olyanokat kiabálunk amiket nem gondolunk komolyan.
- Basszameg - suttogtam a hajamba túrva. - Szeretem.